Szervusztok Drágáim!
Sikeresen befejeztem a 2. évad 9. részét! Nem tudom meddig bírjátok Harry nélkül, de sajnálattal közlöm, hogy még egy kicsit ki kell. :(
Az események bepörögnek, rengeteg csillagos rész lesz, ami ugye azt jelenti, hogy a helyszín és az idő, esetleg a hangulat és a szituáció is rengetegszer változni fog.
Nagyon-nagyon kíváncsian várom a véleményeiteket, ugyanis egy ismerős jelenet történik majd meg a részben (több szempontból is). Hagyjatok egy hozzászólást odalent, ha tetszett a rész, szeretettel várom és fogadom a folytatással kapcsolatos teóriákat is! :)
Jó olvasást kívánok.
All the love, L xx.
Sophie Angel
*Visszaemlékezés*
Fejemet fogva nevettem, s letöröltem az éppen kiguruló könnycseppet, amikor Aaron a története vége felé tartott. A brownie és a fagyi igencsak lassan fogyott, a végén pedig még rendeltünk egy pohár bort.
- Ha most azt mondod, hogy benyitottál, én esküszöm... - végig futtattam ujjaimat hajamon, ami időközben a testhőmérsékletem miatt bőrömhöz tapadt és kicsit összegubancosodott.
- Várj! - emelte fel mutatóujját, s felhúzta egyik szemöldökét. - Benyitottam, rányitottam a legjobb haveromra és az exemre - nevetett. Normális esetekben az ilyen legjobb haveros-exes történeteken senki nem nevet, de azon a délutánon nem bírtuk. A következő pillanatban én teljesen összeomlottam, annyira vihogtam, Aaron pedig úgy szintén könnyes szemekkel bámult rám.
- Annyira sajnálom - motyogtam továbbra is levegőért kapkodva.
- Nem...nem kell - rázta meg fejét, s fekete tincsei közé túrt. Kipirosodva nézett a mellettünk elsuhanó pincér irányába. - Pincér! - intett a középkorú férfinak, aki egészen türelmesen állt hozzánk a viselkedésünk ellenére. - Fizetni szeretnék! - mondta én pedig kényelmetlenül hátranyúltam a táskámért és előhalásztam a pénztárcám. A fiú szúrós pillantást vetett rám és kérdőn pislogott felém, miközben kitettem az asztalra pénztárcám. - Ugye csak viccelsz? Én állom.
- Azt nem hagyom, nekem volt szükségem erre a... - ráztam meg fejemet akaratosan, és nem tudtam mégis milyen szót mondjak. Nekem volt szükségem a terápiára? Mert, hogy ez teljességgel az volt, és ha jól tudom egy ilyen kezelés nem ingyen jár.
- Baráti beszélgetésre - mélyen nézett szemeimbe, én pedig azonnal megértettem pillantásából, hogy el kell tennem a tárcám, mert ebből nem fog engedni.
- Köszönöm - motyogtam zavarodottan.
Fizetés után kiléptünk az étteremből, odakint megcsapott a kellemes tavaszi szél. Bőrömet furcsa bizsergés öntötte el, ahogyan Aaronra néztem.
- Van kedved még egy kicsit maradni? - kérdezte óvatos, félmosolyra húzott ajkakkal. Nem tudtam neki nemet mondani, lágy tekintettel indultam el a kis ösvényen, ami a Temze partjához vezetett le, ott egy padon helyet foglaltunk.
- Nagyon szépen köszönöm a mai napot. Azt hiszem érzem a hatását a terápiának - hálálkodtam neki lelkesen.
- Ugyan semmiség - legyintett. - Ezért tanulok, ezért tanultam, hogy másokon tudjak segíteni.
- Nagylelkű tőled - pillantottam rá, majd szemezgetni kezdtem a kezemben lévő fehér rózsával.
- Van még egy utolsó kérdésem - mosolyogtam rá.
- Azt hittem befejeztük a játékot - derült fel. - Na mondjad!
- Miért pont fehér? - kezemben tartott rózsára néztem és egyszerűen nem értettem meg.
- Orvosi hiedelem. Olyan ,,tiszta" a színe, mint annak a személynek a lelkének, aki kapja - felelte. Belenyugodtam a válaszba, tényleg elhittem, hogy csupán csak ennyi áll a háttérben. A vörös rózsa tényleg túlzás lenne, túlságosan romantikus.
Hirtelen melegséget éreztem meg jobb combomon, tekintetemet odakapva megemelkedett pulzussal néztem Aaron nagy tenyerére. Automatikusan felugrottam helyemről és jó pár lépés távolságot hagytam magunk között. Belülről éreztem, hogy valami mardosni kezd, s mintha a világ összes terhe nyomná vállaimat, sürgős dolgom akadt. Merev és kényelmetlen tartásom eltűnt a fiúnak, nem hagyta szó nélkül.
- Sajnálom - lépett elém.
- Ne! - kiáltottam fel remegve. Csalódottan megráztam a fejemet, egyik pillanatról a másikra dőlt bennem össze egy világ, egy kialakított kép. Barátságnak indult, egy tökéletes barátságnak, annyira jól éreztem magam vele, erre el kell rontania egy ilyennel. - Aaron, én tényleg nagyon jól éreztem magam veled a mai napon, de...de... - ajkaim remegése nem szűnt. Bűntudat suhant át rajtam, s szörnyű mellkasi szorítás vette kezdetét, ahogyan felpillantottam a Big Benre. Hat óra lesz 7 perc múlva, és én azt ígértem Louis-nak minél előbb szabadulok, hogy bemehessek Harryhez, magyarázat nélkül. Mégsem tettem azt, sőt volt pillanat mikor csak húztam az időt. Alsó ajkamat rágva kaptam a táskámért és amilyen gyorsan csak tudtam bekapcsoltam a telefonomat.
- Sophie tényleg nagyon szégyellem magam, nem tudom mi ütött belém, én csak...
- Nem akarom hallani! Ezerszer hallottam! Túl sokszor... - ingattam fejemet idegesen, PIN kódommal vacakoltam, s közben éreztem, ahogyan kibuggyan a vér fogaim között. Megszállottság hajtott, ez talán azért volt, mert egyre rosszabbul éreztem magam. - Nézd - engedtem le magam mellé a kezemet, mobilommal együtt -, nekem barátom van. Egy csodálatos fiú, akit teljes, tiszta szívemből szeretek. És fogalmam sincs mi lenne velem nélküle, sokat jelent nekem, nagyon sokat - közöltem és ismét a telefonom képernyőjére meredtem, ezúttal a betöltöttre. Telefonom szüntelen rezgése jelezte a 23 nem fogadott hívás értesítését, 11 Louis-tól, 5 anyától, 4 Mona-tól, 2 apától és 1 Nialltől. Az utolsó láttán összeszorult a mellkasom, végre rászánta magát, hogy felhív és esetleg tisztázhatjuk a dolgokat, de aztán én nem veszem fel. Tuti olyan elméletek szövődhettek ezután a fejében, hogy bevágtam a hisztit és ezentúl látni se akarom. 14 üzenet, úgy szintén a legtöbb Louis jóvoltából, amikben az állt, hogy ,,Merre vagy Sophie?", ,,Idő van!!!", ,,Hívj fel kérlek", ,,Sophie nem tudom tovább tartani, siess amilyen gyorsan csak tudsz!", ,,Kampec", ,,Oké, én hazamentem", ,,Borzalmasan nagyot csalódtam", ,,És csak így négyszemközt megsúgom, nem én vagyok így egyedül ezzel".
Az utolsó sorok olvasásával végleg besokalltam, szörnyű, felemésztő érzés volt megtudni, hogy nem csak Louis, de Harry is lelombozódott. A következő pillanatban ismét rezgett a telefonom, és megjelent rajta egy újabb üzenet. ,,Jó éjszakát. H" - ennyiből tudtam, ennyikéből megéreztem, hogy aznap már nem akar látni engem. Lehet, hogy álmatlan éjszakája lesz, sőt biztos, de ő hozta ezt a döntést. Nekem is fájt, pont úgy, mint neki - lehet, hogy még jobban -, nem tudtam, hogy mi lesz a következő nap, de annyit sejtettem, hogy sürgősen vissza kell hívnom azokat a személyeket akik kerestek.
- Mennem kell - közöltem sietősen.
- Elviszlek - csattant fel, amire egy hangos és jól érthető nemmel válaszoltam.
***
Zihálva lépkedtem és tárcsáztam azokat az embereket, akik az elmúlt egy órában valószínűleg lilára tördelték az ujjaik miattam. Elsőként természetesen Louis-t próbáltam meg elérni, azonban hosszú csengetések után, csak negyedszerre vette fel a telefont.
- Mielőtt belekezdenél egy hosszas, és tulajdonképpen értelmetlen magyarázkodásba szeretném elmondani, hogy mélységesen csalódtam benned Sophie... - üdvözölt és ezzel ő kezdte a párbeszédünket.
- Tudom - fogtam fejemet -, nagyon jól tudom. És nem akarok semmi magyarázatot adni, jól éreztem magam, elment az idő, ennyi a szín tiszta igazság.
- Azt mondtad sietsz - emlékeztetett ismét.
- Tudom - sóhajtottam. Persze, hogy szerettem volna sietni, de egy idő után tényleg elvesztettem az időérzékemet. - Nagyon elcsesztem? - Nem kellett mondanom kir utalok, tudta magától is, hogy Harry lesz a téma.
- Igen.
Lehunytam szemeimet és erősen összepréseltem ajkaimat, szaggatva fújtam ki a levegőt miközben azzal küszködtem, hogy ne sírjam el magam.
- Mennyire? - tettem fel a kérdést szörnyen félve.
- Mázlis van, hogy rohadtul szerelmes beléd, és azzal is mázlid van, hogy van egy olyan barátod, mint én, aki kimagyarázott téged. Ha holnap kérdezi, hogy vagy, csak mondj annyit, hogy még kapar a torkod, de már jobban. Azt kamuztam neki, hogy gyengélkedsz és nem szeretnél bemenni, hogy megfertőzd.
Állam a földet súrolta, ajkaimmal 'o' betűt formálva csodálkoztam, hogy mégis mi történt. Hirtelen nem tudtam se köpni, se nyelni, csak álltam egy helyben, mint egy darab fa.
- És azért nem hívtad, mert pihensz, hogy holnapra jobban legyél és BE TUDJ MENNI hozzá! - erősen hangsúlyozta mondata végét, amiből megértettem, hogy vár engem. Halványan elmosolyodtam, kínomban pedig hajamba túrtam. Megálltam a zebránál, mert közben pirosat kaptam.
- Írt nekem üzenetet, jó éjszakát kívánt - sütöttem le szemeimet, melegség öntött el, hogy gondolt rám, azonban csupa keserű íz került számba. - Azt mondtad csalódott, tényleg az?
- Tényleg, de amiatt, hogy ma nem látott, és mellesleg aggódik érted, hogy nem érzed jól magad. Nem szeretne zavarni, nagyon hangsúlyozta, hogy pihenésre van szükséged.
A gyalogos lámpa zöldre váltott, én elindultam a zebrán és tovább hallgattam Louis csacsogását, hogy mennyire helytelen, amit tettem.
- Őszintén mondom Sophie, nem kedvelem azt az alakot, legyen akárki, vagy akármi.
- Aaron a neve - feleltem, nem szerettem, ha tárgyiasítják az embereket, főleg, hogy anno velem is úgy bántak, mint egy darab szőnyeggel.
- Pont leszarom! - csattant fel idegességében. Telefonon keresztül is bőven érezhető volt a közöttünk lévő feszültség, a beszélgetés kezdete óta.
- Szerinted ártana nekem? Ő egy orvos, inkább segít... - ingattam fejemet továbbra se értve, hogy mi a rákért nincs kibékülve se Louis, se Niall a doki haverunkkal. - Kérlek Louis legalább te legyél ne legyél olyan, mint Niall. Amúgy nem ő magyarázta be neked ezt az egészet? Hogy Aaron rosszat akar nekem és a kapcsolatom tönkre tevése a célja? Ez kész vicc... - súgtam, s átvágtam két ember között. Majd ismét egy kisebb tömeg következett az út túlsó felén.
- Ismerem a fajtáját, ott fog téged megszúrni, ahol a legjobban fáj, és hidd el ez most nem a lábad között lesz.
Felhorkantottam kijelentésén, istenem, hogy miért kell elefántot csinálniuk a bolhából. Egyszerűen nem értem meg a logikájukat, milyen okból kifolyólag bántana engem Aaron? Pont ő aki eddig egészen sokat segített. Azon kívül, hogy az elmúlt fél órában szörnyen csalódtam benne, és rendkívül erős lelkiismeret furdalást keltett bennem, szerintem nincs oka megsérteni engem. Inkább undorodok magamtól, minthogy féljek tőle.
A cipőm orrát néztem, miközben lépkedtem előre, s mikor leértem az utca végébe egy hang a fejemben, azt sugallta nézzek fel. Fejemet felkapva néztem előre a távolságba. Leengedtem testem mellé kezemet, éreztem, hogy a telefon még rázkódik, Tommo még mindig nekem mondta a magáét. Egy férfi állt az út túloldalán, sebesen elkapta fejét, ahogyan ráemeltem tekintetemet, de túlságosan sokat láttam őt ahhoz, hogy ne tudjam megmondani ki volt az. Szőke tincsei kikandikáltak kapucnija alól, míg kék szemei ismét sebeket hagytak szívemben és ha jobban megvizsgálom magam akkor bőrömön is. Szélsebesen indultam meg feléje. Nem lehet, lehetetlen, egyszerűen képtelenség, hogy őt láttam volna, hiszen a szemem előtt tartóztatták le anno. A börtönből pedig nem szökik meg ,,csak úgy", gyilkosságért ül, kizárt dolog, hogy szabadlábon járjon. Futni kezdtem utána, befordultam a sarkon, majd csalódottan vettem észre, hogy szem elől tévesztettem. Képzelődtem talán, vagy tényleg Luke Hemmings állt az út túlsó oldalán?
Visszavettem telefonomat fülemhez és közbeszakítva Louis-t, érdes, komoly hangon szóltam bele.
- Értem tudnál jönni? A kocsiban mindent elmondok - szóltam bele határozott, remegő hangon. Szerencsémre a vonal másik végén leesett a szitu.
Louis nem ellenkezett, abba hagyta a beszédet, s megkérdezte hova jöjjön, majd leraktuk.
***
Kellemetlenül éreztem magam és feszengtem attól, hogy egy légkörbe kerültem Louis-val. Még mindig combomon éreztem Aaron kezét, amitől kirázott a hideg és undorodni kezdtem magamtól. Ha úgy vesszük teljesen felesleges volt a találkozó, ugyanis Harryről semmit nem tudtam meg és az elválásunk miatt én is feldúltabb lettem.
- Nevetséges Sophie - ingatta fejét, miután elmeséltem, hogy Luke Hemmings ott teremt a szemem előtt. - Börtönben van, lecsukták. embereket ölt és most ott tölti a mindennapjait, ahol kell neki.
- Ti is embereket öltetek - mordultam fel hirtelen, mire résnyire összehúzta szemeit. - Ó - egyetlen vonalba préseltem ajkaim és lesütött szemekkel elmormoltam egy sajnálom szót. Előbb el kellene gondolkodnom azon, hogy mit mondok és mit nem. Nem érdemelte meg Tommo.
- Lényegtelen, elmúlt - rázta meg fejét, amitől egyre hosszabbodó tincsei szerteágaztak. - Kitől van a fehér rózsa? - vonta fel szemöldökét.
A kezembe tartogatott szálra néztem, aminek a tüskéi lassacskán szétmardosták tenyeremet így apró, vérző részek jelentek meg rajta. Letekertem az ablakot és azzal a lendülettel kihajítottam az utcára.
- Aaron adta, de azt hiszem nincs rá szükségem - elgondolkodtam magamban. Rám mászott, és én azok után is képes voltam megvédeni, képes voltam Louis-val veszekedni miatta. - Igazad volt - nyögtem ki és bár brutálisan fájt beismerni, de megtettem. A fiú kérdőn pillantott felém. - Aaron tényleg ,,olyas fajta" - megadva magamat kitálaltam Tommonak, hogy tulajdonképpen az egész ebédlős dolog, úgy alakult, mintha egy randi lenne, majd a végén a kezét megpihentette combomon.
- Megpróbált rád mászni? - dőlt hátra az ülésen, fészkelődve szorította erősebben a kormányt. Nyugodtan vette a megerősítő bólintásomat, nem kelt ki magából, de még csak nem is nézett rám. - Harrynek egy szót se, nem akarom, hogy a kórház dolgozói esetleg a kórház betegei legyenek.
Csendben elfogadtam, próbáltam feldolgozni magamban a történteket és megfogadtam, hogy mindenképpen rákeresek a fehér rózsa jelentésére.
- Visszatérve erre az egészre, mármint nem a dokis ügyre, hanem Harryre és rád. Rátok - mélyen sóhajtott és felém pillantva ellenőrzött engem -, minden oké veled?
Kérdésére halványan, ám őszintén elmosolyodtam. Megtörte a feszültség alatt álló jeget és el sem tudom mondani mennyire örültem kérdésének.
- Nem tudom - bámultam ki az ablakon. - Szerintem köztem és Harry között rendben lesznek a dolgok. Anya beszélni szeretne velem, Niall pedig hívott engem és én idióta nem vettem fel neki... - ismét lesütött szemekkel vizslattam körmeimet.
- Ne aggódj miatta. Időre van szüksége, hogy össze tudja szed... - különösebben nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet Louis ezen mondatára, hosszú hetek óta hajtogatja, hogy Niall ilyen, majd rendbe jön. Azonban itt abban a szent pillanatban félbeharapta a mondanivalóját és hirtelen halkult el. Alsó ajkára harapva, szigorúan előre helyezte tekintetét, az útra koncentrált. Túlságosan jól ismertem ahhoz, hogy megállapítsam róla titkol valamit.
- Okééé - elnyújtottam az utolsó betűt, majd mikor bekanyarodtunk az utcánkba kicsatoltam az övem. - Köszönöm a fuvart, esküszöm máskor nem fogok ilyet kérni, és ilyet csinálni, mint a minap - búcsúzkodtam. - És...amúgy... Mi most...
- Mi is rendben vagyunk - miután kiszórakozta magát, hogy a nyelvem össze-vissza botladozik és nem tudok értelmesen megfogalmazni egy mondatot, egy hatalmas mosoly kíséretében kisegített. - Tudod, hogy a kezdetektől kezdve a szívem elrejtett csücskébe zártalak, oda ahol Harry és a barátságunk is tartózkodik. Tulajdonképpen egy sarokba tartozok, összetartozok...
Könnyes szemekkel vizslattam, hálásan visszahuppantam az anyósülésre és szorosan átöleltem a fiút.
- Köszönöm! - nem kellett hozzáfűznöm semmit. Mi ketten tudtuk mire értjük, és ez pont elég volt. - Mennem kell, anya tuti tiszta ideg - sóhajtottam. - Amúgy Mona-nak mit mondtál erről az egészről?
- Még semmit. Megyek haza és szépen elmondom az igazságot neki, nem engedhetem meg, hogy egy hazugság szétcsessze azt a kapcsolatomat, amilyenre évek óta vágytam.
Keserű íz töltötte be számat. Hát persze, a kapcsolatoknak az igazságra kell alapulniuk, ezt alátámasztom, még ha sokszor meg is szegem, akaratom ellenére is. Mindennél jobban szeretném, ha Harrynek jó lenne, ezt csak miatta teszem. Elköszöntem Louis-tól és belevetettem magam a dolgok nehezébe. Szembe kellett néznem két dühös szülővel.
***
Amint becsuktam magam után a bejárati ajtót és levetettem cipőmet, anya hangja a nappaliba invitált.
- Sophie, Kicsim! - kiáltotta ki és elém sétált. - Már azt hittem soha nem érsz haza, mégis mit csináltál eddig?
Ajkamra harapva sétáltam oda a konyhapulthoz, majd töltöttem magamnak egy pohár narancslevet. Addig se kellett kifejtős választ adnom anyának.
- Elhúzódott egy kicsit a nap. Miről szerettél volna beszélni velem? - tereltem a témát, ugyanis fogalmam sem volt, hogy milyen indokkal álltam volna elő, ha még jobban boncolni kezdi a ,,merre jártál?" szálat.
- Üljünk le egy kicsit, várjuk meg apádat - tolt a nappaliban lévő ülőgarnitúra felé.
- Szerintem el tudod egyedül is mondani - torpantam meg és igazán kezdtem türelmetlennek lenni. Egész napos huzavona után, arra kért, hogy várjak még.
Meglepetten nézett rám, nem számolt azzal, hogy ezt a választ kapja tőlem. Végül megadta magát és nagy sóhaj kíséretében belekezdett.
- Tudom, hogy megegyeztünk, hogy egy időre pihenteted az egyetemet, halasztasz egy kicsit és visszamész rá. Igazából nem tudom, hogy fejezzem ezt ki, és hogyan vezessem fel a témát, de apáddal még mindig aggódunk az állapotod miatt. Szeretnénk, ha mégis elfogadnád az ajánlatot és elmennél egy pszichiáterhez.
Nagyokat pislogva dolgoztam fel az információkat miszerint a szüleim még mindig nem fogták fel, hogy felnőttem és meg tudok egyedül küzdeni a problémáimmal. Gyerekmódjára viselkednek velem továbbra is, ez pedig teljességgel kiborított.
- Hogy micsoda? - kérdeztem indulatokkal teli. - Gyógyszerekkel akartok kezeltetni? - kínomban felnevettem, és a hangos vihogás után lehet pár ember azt gondolta volna, hogy tényleg egy pszichiáter segítségére szorulok. - Nézd anya, hogy is mondjam? Nagyon kedves és megható tőletek ez az egész, de nem vagyok hajlandó olyasvalaki segítségét elfogadni, akit még nem is ismerek. Megoldom ezt magamtól is. Nem szeretném tudatmódosító szerek alá vetni magamat, nem akarom kitenni ennek sem az elmém, sem a testem, sem Harryt. Mert gondolom a következő az lenne, hogy miatta kerülök oda, ő pedig nem dolgozná fel a tényt, hogy belehurcolt ebbe a harcba.
Anya kétségbeesett arccal és felszegett állal állta a sarat, s továbbra is állította, hogy segítségre van szükségem.
- Erről beszélek Kicsim! - rázta meg neheztelően fejét.
- Mégis miről? - értetlenkedtem és vártam a kielégítő válaszát.
- Jó, feladom - csapott térdére -, amióta megismerted Harryt teljesen ki vagy fordulva magadból. Feleselsz, szájalsz, felvettél egy utcai stílust, amire én és apád soha nem tanítottunk. Ne értsd félre, úgy szeretünk, ahogyan vagy, de Sophie... Elvesztetted magad, eltűnt az a kislány, aki szeretettel állt az élethez, szeretettel tanult és bánt az emberekkel. Titkolózol, hazudsz. Most se tudom, hogy hol voltál délután, kivel töltötted a napodat, rávágtál egy furcsa választ, ha pedig azt hiszed, hogy én azt elhittem, akkor nagyon tévedsz. Az anyád vagyok, ismerem minden porcikádat és megérzem ha hazudsz. Nem tudom, hogy hol jár a kapcsolatotok Harryvel és igazá...
- Stop - emeltem fel kezem, lehunyt szemekkel ismét alsó ajkamra haraptam, úgy ahogyan azt már sokszor tettem a nap folyamán. Éreztem, hogy ki fog sebesedni. - Nem akarom hallani a folytatást, eddig se akartam meghallgatni. Te viszont végig fogsz engem, legalább most az egyszer. Először is szerintem ideje lenne észrevennetek azt, hogy már nem vagyok többé kislány. Másodszor, ha adtatok volna nekem teret anno, ha engedtétek volna, hogy egy kicsikét jobban kibontakozzak. Ha engedtétek volna, hogy legyenek normális barátaim, elmehessek bulizni, csajos estét tartani. Ha csak egy icike-picikét is engedékenyebbek lettetek volna, akkor most lehet nem így állnék hozzá a dolgokhoz. De tudod mit? Nem hagytatok érvényesülni a világban, és kezdem azt észrevenni, hogy most huszonéves fejjel is irányítani akarjátok az életemet. Nincs velem semmi baj, egyszerűen szeretnék saját magamtól élni, szeretném, ha saját magam tudnám megoldani a problémáim és nem a ti kezetek által. Igen valamikor szeretném folytatni a tanulmányaimat, de addig - gondolkodtam igen terhelten -, addig szerzek munkát és, hogy ne legyek a terhetekre még el is költözök. Ha már itt tartunk, nem tudom mit szerettél volna a Harryre eső résznél közölni, de élünk és virulunk, soha életemben nem voltam még ilyen boldog, hogy pedig megelőzzem a válaszodat megbeszélem vele, hogy hozzáköltözhessek. Meg tudom oldani, nem kell laskást keresned, köszönöm.
Teljesen kikészülve indultam meg az emeletre vezető lépcső felé.
- Ó, és nem szeretnék nyomot hagyni benned. A mai napomat Aaron Hylanddal, a fiatal doktorral töltöttem, aki kisegített a kórházban. Remélem ezek után jól alszol! - mert, hogy én nem az tuti. Egy napra enyhén sok(k) volt a sok gond. Elegem lett Aaronból, elegem lett a szüleimből, elegem lett abból, hogy folyton befolyás alatt állok és csak azt hallgatom, hogy mikor kérne segítséget kérnem. Úgy érzem, ha szükségem lesz rá, akkor megteszem, de addig nem.
Meg sem várva anyám reakcióját hátat fordítva felrohantam a szobámba. Mobilomra pillantottam, majd ismét rámentem Harry üzenetére. Kegyetlenül fájt az egész. Annyi minden volt, amit nem mondhattam el neki, mert azok az emberek jönnének ki belőle rosszul akik számítanak. Mintha Louis egy kicsikét hatni szeretett volna rám a mai napon, s ezért mondta azt hogy egy kapcsolat az őszinteségre épül. Minden esetre képtelen voltam bárkihez is fordulni, mindenki hirtelen lökött el magától. én pedig túlságosan hirtelen döntöttem és kezdtem el zuhanni. Nem bírtam megbirkózni a sok teherrel, magamra zártam a fürdőszobám ajtaját és kivettem pár gyógyszert a fiókból. Találtam egy lapos flakont, emlékszem még Harrytől szedtem el, mikor még aktívan élte az alkoholizálós életét. Megígértem neki, hogy soha többet nem teszem ezt, hogy azután az este után soha többet nem teszek magamba kárt. Tudom mennyire megijesztettem akkor, tudom, hogy mennyire fog neki ez is fájni, de most önzőnek kellett lennem. Bemásztam a fürdőkádba, egyik markomba szorongattam a bogyókat, míg másikba a flakont. Bevettem pár szem fejfájás csillapítót, amire azután meghúztam a szeszes üveget. Sírva, felhúzott térdekkel nyitottam meg a csapot és hagytam, hogy a jéghideg víz lemossa rólam a fájdalmat. Nem sikerült. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése