II. Évad: 2. Rész - ,,Önző vagyok"

Sziasztok Drágáim! 

Uh, már a dátumot sem tudom, hogy mikor volt legutoljára rész. Hogy őszinte legyek mindig halasztgattam, egyszerűen annyi minden történt mostanában (lelkileg is offon voltam, meg úgy mindenhogyan). De most, VÉGRE egy kis szünet. El sem hiszitek mennyire vártam már! Próbálom minden időmet pihenéssel és a blogolással tölteni, ihletem mindig van... Ajaj kicsit sok is! Remélem kamatoztatni is tudom! :) 

Még nem kívánok Boldog Karácsonyt, addig szeretnék még egy részt hozni (és terveim között van egy különkiadás is, ahogy anno a Valentin napos).

Zenének, pedig a Made in the A.M. album számait ajánlanám! Legfőként a Long Way Downt.

Jó olvasást kívánok! Várom a megjegyzéseket alul! :) xx. 

All the love, L xx.

,,Akaratlanul vágok mások fejéhez sértő szavakat, amitől az embernek vérzik a szíve. Bocsánatkérésre meg nincsen merszem. Nem tudtok szembe állni a hibáimmal, nem tudom elfogadni magam. Mindenkinek meg akarok felelni, s így elfelejtem, hogy én ki vagyok valójában, elfelejtem, hogy ki szeretett bele anno ebbe a személybe."

Sophie Angel

Hosszú nap, de még hosszabb éjszaka elé néztünk. Minden egyes óra amit ébren töltöttem fájdalmasan üresnek és csendesnek tűnt. A váró terem egyre kisebbnek látszott, míg várakoztunk. Mindig is jól bírtam az éjszakai fent léteket, most ha akartam volna se tudtam volna békésen lehunyni szemeimet, így Niall vállára döntve fejemet, magamba fordulva és sírdogálva figyeltem a kétszárnyas, halványkék ajtót. Minden energiámmal arra koncentráltam, hogy egyszer csak kivágódjon, s egy ápoló azzal a hírrel jöjjön, be miszerint Harry jól van. De a végtelennek tűnő várakozásban senki nem zavart meg minket.

Összekulcsoltam kezeimet, s lehunytam szemem.

- Most segítsd meg Őt - súgtam nagy sóhaj kíséretével.

Miután elmormoltam egy apró imádságot, Niall elnézést kért, s felállt. Valami automatáról és kávéról magyarázott, nehezen tudtam kivenni beszédéből. Hangja meggyötört, s kicsit olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban a földre zuhanva, keserves zokogásban törne ki. Férfi volt, nem törhetett meg a szemem láttára. Valami azt súgta belülről, hogy nem kávéért megy, vagy ha azért is, akkor tesz egy kis kitérőt, hogy kiszellőztesse fejét.

Nála rosszabb állapotban - rajtam kívül - már csak Louis-t találhattuk, aki órákig maga elé bámulva, nem mozdult meg. Olykor fészkelődött egy kicsit, de a levegővételen kívül tényleg nem csinált semmit, megmerevedett. A gondolat, hogy elveszítheti barátját őt is rendesen megterhelte - bár kire ne rakna terhet? - Szörnyű bűntudat mardosta mellkasomat azért, ahogyan beszéltem vele. A fejéhez vágtam, hogy nem érdekel a véleménye, és ezzel azt üzentem neki, hogy ő se nagyon. Miközben ő az az ember aki többször is kisegítette Harryt - és mondhatom azt, hogy engem is - a bajból. Mindig talpra kész volt, s habár az elején rám ijesztett a parkban, de azt a kis incidenst meg lehetett bocsátani. Amit én tettem vele, azt a kíméletlen lelki sérelmet viszont nehezen lehet megemészteni. Sokszor a szavak jobban sértenek, mint a tettek. Közelebb akartam hozzá menni, beszélni a történtekről, bocsánatkérésemet kifejezni, de egyszerűen nem tudtam. Vissza kellett volna mennem a szobámba, mielőtt az orvosok teljességgel kiakadnának, hogy elhagytam - habár volt felügyeletem, nem sokra mentem vele. - Akárhányszor az átkozott szobára gondoltam, mindig előttem lebegett a jelenet, mikor rendesen kiosztottam Louis-t. Körforgás-szerűen ismétlődött, és ha nem avatkozok bele valószínűleg még most is folyna.

Minden erőmet összeszedve felálltam, s átültem Louis-hoz, aki a gyerekeknek kihelyezett babzsákfotelben foglalt helyet - hol máshol? - Óvatosan belesüppedtem én is az apró szemcsékkel megtöltött széknek használatos bútorba. Percekig ugyanúgy ültünk, én azt vártam, hogy megszólít, vagy elhajt valahova, de ennek pont az ellenkezője történt. Némán bambult. Ismét az én kötelességem volt a kezdeményezés.

- Mennyi az idő? - A fiú egy vállrántással kibujt a válaszadás elől, mellesleg hajnali hat óra volt. - Louis... - Gyengéden megérintettem karját, viszont szélsebesen elrántotta tőlem. Jogosan volt megsértődve, de azért egy kicsit gyerekesen, csak helyre akartam hozni amit egykor elrontottam, s ő nem adott rá esélyt.

- Levegőre van szükségem - jelentette ki közömbösen, s felállt. Nem hagyhattam elmenni, addig nem míg nem tisztáztuk a dolgokat. A bűntudat keményen feszítette testemet, szükségét éreztem a beszédnek. - Kérlek! - pattantam fel, karja után nyúltam, szerencsémre sikeresen elértem, majd visszarántottam.

- Mégis mi bajod van? - emelte meg hangját, talán egy kicsit erősebben húztam vissza, mint ahogyan kellett volna.

- Beszélnünk kell Louis! - néztem szemeibe. Égszínkék íriszei csillogtak a félhomályban. Vonásai ellágyultak, sikernek könyveltem el akaratosságomat. - Csak egy esélyt kérek!

- Siess, mert tényleg kezdek idebent megfulladni. - Nehezen, de úgy tűnt maradásra bírtam. Nagy levegőt véve, kezénél fogva visszavezettem a babzsákfotelekhez.

- Leülhetnénk - jelentettem ki, bár hangsúlyom alapján inkább kérdésnek tűnt. Egész éjszaka szédültem, pihenésre lett volna szükségem, de mint mondtam képtelen voltam rá. - Sajnálom azt amit mondtam, vagy tettem, egyáltalán nem gondoltam komolyan, vak voltam és csak azt néztem, hogy nekem, hogy lenne jó. Bevallom önző vagyok, igen még most is, saját magaménak akarom tudni Harryt. De ez tényleg olyan dolog amit meg kell értenetek, hihetetlen egy srác, nem tudom mihez kezdenék, ha most elveszíteném. Még egyszer mondom, röstellem szavaimat, vannak rossz pillanataim, mikor csak szépen lassan zuhanok lefelé, az utóbbi időszak egy az egyben ilyen volt. Sajnálom, bocsánat.

Megkönnyebbülve, ámde szaggatottan fújtam ki a bent tartott levegőt. Azt gondoltam, hogy most már biztosan minden rendben lesz, hiszen kifejtettem, hogy mennyire sajnálom a történteket, Louis pedig megértően elfogadja. Mindent nagyon komolyan mondtam, hihetetlenül önző vagyok, pláne ha Harryről van szó. Nem szerettem volna, ha elmegy, de az érzés, hogy bármelyik pillanatban kicsúszhat kezeim közül még szörnyűbbé tette az egészet.

Miután a fiú végig hallgatott érzelemmentesen felállt, s ismét az ajtó felé vette az irányt.

- Ne hagyj itt - nyögtem. Lassan visszafordult hozzám, elkapta tekintetem.

- Jobban érzed magad, hogy mind ezt elmondtad? - Kérdése meglepett, elgondolkoztatott és egy nemleges válaszhoz vezetett.

- Nem igazán - húztam ajkamat félre.

- Ez esetben én is önző vagyok. - Azonnal elkapta tekintetét, mereven bámulta a földet, ajkai enyhén szétnyíltak, láttam rajta, hogy valamit akart mondani - talán megbánta amit mondott -, de nem tette.

Szavai késként hatoltak testembe. Ahogyan elfordította fejét, s kisétált az ajtón, teljesen megsemmisített. Totálisan igaza volt, s a saját fegyveremmel támadott vissza. Azt mondtam, hogy az önzőség miatt tettem azt amit, pedig mindketten tudtuk, hogy nem ez volt a megoldás, s közel sem járt hozzá. Nem önzőség állt háttérben, hanem a félelem. Mindannyian féltünk, Louis is, akkor pedig csak menekült a szavak elől, hogy ne kelljen neki kimutatnia milyen gyenge valójában. Álarc mögé bujtunk, mindketten féltünk a gyengeségtől és ezért a hazugságba menekültünk. Mert végül is mindig egyszerűbb rávágni egy semleges szót aminek semmi jelentősége, mint hogy az igazat bevallva, bőségesen kifejtenénk gondolatainkat.

- Francba! - sírtam tenyereimbe. Ezt is szépen elcsesztem, mint ahogy mindent az elmúlt időben. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnék magammal, széttiport lelkem szertefoszlott, minden energiám elszállt, s teljesen egyedül éreztem magam a nagyvilágban. A barátnőmet jobban megviselte a történt dolgok, mint engem. A szüleim minden percben azon voltak, hogy az orvosokkal, ügyvédekkel tárgyaljanak, s nekünk a legjobbakat adják meg. Akikkel talán képes lettem volna átvészelni Harry fizikai romlását, azok kiléptek egy időre az életemből. Szerintem ez elég nyomós ok arra, hogy kijelentsem egyedül maradtam.

***

Fájdalmamban úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szobámba aludni - talán jobb is volt, az orvosaim nem egyszer figyelmeztettek, hogyha ismét kint találnak baj lesz. Hiába hivatkoztam Harry-re, a szabály az szabály. - Jót tett az alvás, igaz még mindig gyengén, de már jobb közérzettel keltem fel a késő délutáni órákban. Nem lepődtem meg, mikor kinéztem az ablakon, s ismét sötétséget láttam. Majdnem átaludtam egy napot, bár a sok stressz miatt ismét nem csodálkozom. Amint felültem egy újabb csokor virággal találtam magam szemben, mellettük egy doboz bonbon és egy kis kártya helyezkedett el. Izgatottan kaptam a kártya után, hogy elolvassam a benne lévő sorokat, de ledöbbenve szembesültem az üres papírfecnivel. Se egy betű, se egy rajz, de még egy kusza vonal sem. Mégis ki és miért rak egy üres kártyát a ,,Jobbulást!" virág és csokoládé mellé?

Forgattam ujjaim között a fecnit, végül nem jutottam semmire vele. Mérgemben összegyűrtem, s a szoba másik felébe hajítottam. Annyira kétségbe voltam esve, még mindig nem tudtam semmit Harry állapotáról. Louis-t és Niallt legutoljára hajnalban láttam, nem beszélve a szüleimről illetve Mona-ről. Lassacskán belekergültem az egyedüllétbe, hosszú percekig néztem kifele az ablakon. Minden ugyanolyannak tűnt, de eközben az összes dolog megváltozott körülöttem.

Olyan hirtelen tűnt el a FREE, Luke is kikúszott a képből, megkönnyebbültnek kellett volna lennem, de ott motoszkált bennem, hogy egykor Harryék is tagjai voltak a szövetségnek, mi történik hogyha behívatják őket a rendőrségre? Mona az utóbbi napokban felszívódott, teljesen érthető miért, de azért elvártam volna, hogy velem legyen. A támogatása jól esett volna, és úgy gondolom itt fordított helyzetben is igaz lett volna. Saját magam is felfogtam, hogy sokszor nem vagyok a helyzet magaslatán, sokszor sírom el magam okvetlenül, ám ha körbe néztem, körülöttem mindenki így tett. Kétségtelenül el lehet ismerni hogy ez a srác besétált az életünkbe, és azt hittem csak az enyémet forgatja fel. Hát nem, mindenkiébe beleavatkozott egy kicsit.

Tovább néztem a város fényeit, egy pillanatra se tompultak volna el. Valami húzott oda kifele, veszített mellkasom, s akaratom nélkül is felálltam. Kirázott a hideg, mikor talpam érintkezett a hideg csempével, mély sóhajjal nyugtáztam a kis megugrásomat. Minden lépesemmel közelebb kerültem ahhoz a valamihez, levegőért kapkodtam, rám tört valami, pánikszerűen szippantott magába. Kinyitottam a kórház ablakát, először csak kinéztem, kellemes idő volt, se melegnek se hidegnek nem mondható. Megkapaszkodtam az ajtó fehér keretében, s felhúztam magam, feszengve álltam odafent. Lenéztem s minden bajom, minden fájdalmam olyan kicsinek éreztem, eltörpült a világ nagy gondjai mellett, mégis akárhányszor csak belegondoltam egyre erősebbnek tapasztaltam. Fejemet egy hang irányába kaptam, egy hidegebb szél hozta, azt sugallta ugorjak. Ismét letekintettem. Ugorj! Nem fogod visszakapni. Már teljesen mindegy. Ez az egész tönkrement. Ugorj! 

Nem akartam, tudtam, hogy többre viszem az életben, hittem abban, hogy minden rendbe jön. Még ha olyan sokszor naivnak is tűnök, de hittem benne. A szél ekkor rákapott, rákényszerített, hogy akaratom nélkül ugorjak. Beleszédültem süvítésébe, s elvesztettem egyensúlyomat.

Louis Tomlinson

Kimerített a folyamatos ébrenlét - a kávé se segített -, egy idő után felnőtt létemre nyűgössé váltam, a bennem lévő feszültséget pedig Sophie-n vezettem le. Nem akartam megbántani, egyáltalán nem akartam kiborítani szegényt, főleg nem mostanában, mikor így is annyi minden nyomta a szívét. Az incidensünk után meg minden egyes szavát magamra vettem, teljesen feleslegesen, nem tudok rá haragudni, tényleg olyan mint egy angyal. Most már megértem Harryt, átérzem, s látom, hogy mi fogta meg ennyire. A legelejétől kezdve sejtelemes gyengédséggel beszélt róla, soha nem mondott többet, mint amit elvártam, vagy amit kellett volna. Emlékszem mikor közölte velem, hogy van valakije, én meg kinevettem... ,,Már megint valaki"... Kegyetlenül a fejéhez vágtam, hogy képtelen szerelembe esni, csak a szex jár a fejében, s ne vágyjon semmi többre, mert kibírhatatlan. Azután jött Sophie, ártatlanságával az ujja köré csavarta Harryt, talán az fogta meg a legjobban, hogy azok ellenére is kíváncsi volt rá, miután tisztázódtak a státuszok és helyzetek, miután rájött, hogy ő és Harry teljesen ellentétek. Sophie ezek ellenére esélyt szeretett volna a megismerkedéshez. Ezt nem kedvességnek nevezik, hanem bátorságnak. Nagyon úgy tűnt elrabolta a szívét, egészen más lett és ahogy ismertem bármit megtett volna a lányért. Bizonyította, nem is egyszer, konkrétan ez az egyik oka, hogy a kórházban kötött ki.

Ujjaim között forgattam a negyedik pohár kávémat, amibe csak belekortyoltam. Nem ment le több a torkomon, egyszerűen idegesített, hogy nem csak Harryt, hanem Sophiet is elveszíthetem. Küldtem neki egy nagy virágcsokrot, azt reméltem, hogy megbocsájt és ismét kijön a szobájából, hogy megbeszélhessük mégis mi történt. Reméltem, hogy helyre tudjuk rakni a kis nézetelérésünket, de hiába vártam senki sem jelent meg. Mikor lépéseket hallottam fellélegeztem, de csak a szőke égnek meredő tincsek tűntek fel a folyosó legvégén.

Niall nagyot sóhajtva ült le mellém.

- Na? - nyögött fel.

- Semmi. Pillanatokon belül itt lesz Thomas és Sarah is, az orvosok berendeltek minket, végre kapunk eredményt Harry állapotáról. - Érzelmek nélkül jelentettem ki, közben pedig majdnem szétfeszült a mellkasom, könyörtelen szorítás vette kezdetét.

- És Ő? - Úgy suttogott, mintha félt volna, attól hogy szavaink áthatolnak a vastag falakon. Jogosan tette.

- Nem tudom. Mikor itt hagytál minket elveszítettem a fejem... - Be sem kellett fejeznem mondandómat, a Szöszi azonnal lereagálta a helyzetet.

- Te barom! - Kezét arcához emelte, fájdalmasan lehunytam szemeimet. - Tisztában vagy a következményekkel?! Szegény lány így is kapott eleget, te meg ráadásul pofátlanul itt hagyod! Nem véletlen mentem ki a szobából, azt hittem sikerül megbeszélnetek, amin összekaptatok. Segítenünk kellene Sophie-t, nem pedig még jobban szétnyitni alatta a földet...

Felváltva pislogtunk magunk elé, nem nagyon tudtuk, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Úgy szétcsesződött minden körülöttünk. Tudtam, hogy igaza van, tudtam, hogy mit tettem és nagyon jól tudtam, hogy mi lesz, ha nem változtatok a viselkedésemen. Meg kellett tanulnom, hogy már nem én vagyok az aki irányít ilyen helyzetekben, nem lehetek makacs, s nem fordulhatok el másoktól. Nehéz volt, de meg kellett próbálnom.

Harry egy amolyan középpont volt, mindenkit egyben, s összetartott. Makacs, szeszélyes és céltudatos személyisége minden egyes emberre hatott a közelében. Talán ezért is tört meg mindenki, ezért fordultunk ki magunkból.

Felkaptam a fejemet, s a nyitódó ajtó irányába fordítottam. Kerek szemekkel néztem a bevonuló, fekete hajú szépséget, ahogyan ziháltan, vörös szemekkel és hosszan futó karikákkal a szeme alatt, lassan elém sétál. Niall az oldalamba csípett, ezzel jelezte, hogy egy kis időre arrébb ül. Hanyagul hagytam, hogy remegő kezeim testem mellé hulljanak, lefagyva figyeltem az előttem álló szétesett lányt.

- Mit keresel itt? - súgtam összepréselt ajkakkal. Kék szemeivel arcomat fürkészte, enyhén szétnyílt ajkaiból szavakat próbált kinyögni.

- Össze kellett szednem magam. Nem hagyhatom lezuhanni azokat, akik fontosak számomra - felelte.

- Nem gondolod, hogy egy kicsit elkéstél már ezzel? - száját elhúzta, elgondolkozott. Már megint olyat mondtam amivel másokat elbizonytalanítok. Kínosan elnevettem magam, és megpróbáltam oldani a hangulatot, vagyis visszaadni Mona önbizalmát. - Miket beszélek. Soha nem késő! - Már elhittem, hogy sikerült helyrehoznom legalább ezt az egy részét annak amit tönkretettem, de akkor fordult a kocka.

- Hagyd! Igazad van...

- Mona, te is tudod, hogy nem mi-...

Mondatomat nem tudtam befejezni, a beszélgetést is el kellett halasztanunk, ugyanis megjelentek Sophie szülei és az orvosunk. Niall ismét közelebb húzódott hozzánk, mindannyian leültünk, hogy végre meghallgathassuk a fejleményekről informált doktort. Mondanom se kell mennyire izgultam, úgy ahogyan a többiek is. És egyre jobban csak arra koncentráltam, ne sírjam el magam, hogyha az orvos kijelentené elveszítettük Harryt... Lábrázással és erős verejtékezéssel küzdöttem, nem beszélve testem meg nem szűnő remegéséről.

- Mr Angel, Mrs Angel, Miss Howell, Mr Horan... - olvasta fel a papírjáról a neveket, amelyeket a bejelentkezésünkkor kellett lediktálnunk. Csak így látogathattuk meg Harryt és Sophie-t, illetve csak ezen a módon kaphattunk információkat róluk. - És Mr Tomlinson - fordult felém. Aprót bólintottam. - Mint tudják Dr Charles Lawrence vagyok, Harold Styles és Sophia Angel orvosa. Most azért hívtam Önöket ide, hogy tájékoztassam Harry állapotáról a... - Megakadt, hiába nézett körbe, igazából egyikünk se volt Harry vérbeli családtagja, de mivel mi hoztuk be és a papírokat Thomas és Sarah nevére írattuk, ezért ők voltak a jogosak, hogy első kézből értesüljenek Harry állapotáról. - ...Magukat.

Kiült a teljes csend a kis váróterembe. Levegőt venni is alig mertünk, még a gombostű leesése is fülsüketítő zajt hagyott volna maga után.

- De előtte engedjék meg, hogy pár szót említsek a lányukról. Megfigyelés alatt áll, nem tud róla, de egész hajnalban egy kihelyezett, speciális pszichológus figyelte a viselkedését és arra a döntésre jutottunk, hogy ajánlott kezelésekre utalnánk be. Mint említettem ez csak ajánlott, a családnak nem szükséges ragaszkodnia hozzá, de higgyenek nekem mindenki jobban járna ezzel. Nem nagy dolog, de úgy gondolom egy szakértő tudna rajta segíteni, neki elpanaszolhatná minden egyes kis apró sérelmét amiket a hónapok alatt magába fojtott. A kezelés gyógyszerekkel is járna, ami azt jelenti, hogy naponta tabletták beszedésére kényszerülne. Ha pedig esetleg nem kérnének a kezelésekből, az esetben a figyelmüket szeretném felhívni a lányuk fizikai és lelki állapotára. Megfigyelésünk alapján nincs minden rendben. Keveset alszik és eszik, valamint a koncentrálása is alább hagyott, többször is. A hirtelen rátörő sírásos rohamokról nem is beszélve. Tekintettel arra, hogy többször is öngyilkos merényletet próbált maga ellen elkövetni, úgy véljük Sophie erős depresszióban szenved. Még menthető, egy jó pszichológus segíthet rajta, az esetben, hogyha nem akarják a négy fal közé zárni...

Dr Lawrence úgy beszélt szegény lányról, mint egy hajóról. Mikor közölte, hogy ,,menthető" azonnal egy süllyedő csónak jutott eszembe, és csak egy kicsi választott el attól, hogy ne ordítsam le a fejét. Kirázott a hideg ahogy lehunytam szemeimet és tudatosult bennem, hogy a francba is, de igaza van. A FREE, az elrablások, Harry, nagyjából tudtam, hogy mi történt vele, de amit igazából átélt arról fogalmam sem volt. Az öngyilkos merényletekről magam sem tudtam, vagyis nem mindegyikről. De tudtam, hogy Sophie nem fog ebbe beleegyezni, ragaszkodni fog a saját maga általi gyógyuláshoz, ezért valahogy jeleznem kellett a későbbiekben Thomasnak. Ahogyan elnéztem, őket is sokkolta a hír, a mindig életvidám gyermekük most lelki problémákkal küzd.

- Nem szükséges most dönteniük, de mihamarabbi válaszra méltatjuk Önöket, hogy gyorsan elkezdhessük a terápiákat. Talán ezek után az asztmás, fulladásos betegsége is csökkenni fog.

- Átgondoljuk a feleségemmel, ezt alaposan meg kell beszélnünk - nyelt nagyot Thomas. - Köszönjük szépen az ajánlatot. - Az orvos biccentett, majd folytatta.

- Most pedig térjünk rá a nehezebbik részre. Harry az éjszaka folyamán egy nagyon hosszú és bonyolult műtéten esett át. Belső vérzéssel vittük be, másodjára állt le a szíve. - Lassacskán én is elvéreztem azon a széken. Olyan volt, mintha szándékosan húzta volna az időt és direkt bonyolult mondatokat megfogalmazva adta át az információkat.

Hirtelen egy tenyér csúszott a combomra, fél per se kellett, hogy megtaláljam a hideg kézfejet és összefonjam ujjainkat. Enyhe nyugalom árasztott el mikor Mona hüvelykujjával, gyengéden megsimította kezemet.

Halvány mosolyt küldtem felé, s visszafordítottam a fejemet Dr Lawrence felé, aki hitetlenül, és elég komoran megrázta a fejét. Lélegzetem elakadt, nem tudtam tovább figyelni.